parasztok

Parasztok Elbeszélés írta HERCZEG FERENC — A választást a huberti svábok fogják eldönteni. — Milyen pártiak azok ? — Semilyen pártiak. Az utolsó órában szoktak leszavazni, rendszerint arra a jelöltre, aki akkor éppen pillanatnyi előnyben van. A huberti semmitől sem irtózik annyira, mintha kisebbségben marad. Ha megesik vele ez a szégyen, akkor a szomszéd községbeliek évekig csúfolják. Nála pedig fő a becsület. — Hogy lehetne őket megnyergelni ? — Sehogysem. Pénzt nem fogad el egyikük sem, szép Ígéretekben pedig éppen nem hisznek. Uri emberről különben a huberti pendelyes gyerek is azt tartja, hogy született hazug. — A papjukra se hallgatnak? — A régire hallgattak, mert az paraszt ember fia volt. A mostani azonban városi ember és cigarettát szí — az ilyet ők nem veszik komolyan. A község ügyét egy tucat gazdag paraszt intézi. Azok nem törődnek az ország dolgával és nem is akarják, hogy az ország törődjék velők. Olyan furcsa politikai jelszavaik és elveik vannak, a melyeket rajtuk kivül emberfia meg nem ért... Ez az épületes párbeszéd a vármegyeházán folyt le, az alispán és a jelölt között. — Megálljatok ! — szóltam közbe én. — Úgy em-lékszem, hogy Német-Hubertin Hammer Mátyás a leg-gazdagabb ember. Hammer pedig testi-lelki jó embere volt az édesapámnak, mert kiszabadította a fiát a kato-naságtól. — Ez már valami! — mondta az alispán. — Ki kell menned Hubertira . . . Csendes októberi eső permetezett, mikor kihajtattam. Végig a nagy rónán, ahol Európa legkülönb búzája terem. Köröskörül olyan a vidék, mint a saktábla; a sárga kocka tarló, a fekete pedig friss szántás. Fa, bokor sehol sem látható . . . Minek is az? Ez nem tájék, hanem óriás életgyár, mely néhány ezer mesés szorgalmú, kegyetlen szívósságu család pénzszerző ösztönét szolgálja. Itt nem termelnek se lombot, se virágot, se gazt, se nótát — csak búzát, kukoricát, rozsot, repcét. A fuvarosom sváb ember volt. Ritternek hívták. Két szép nagy lovat fogott a szekere elé. A nyerges ficán-kodó galopban tette meg az út felét, de azért a macs-kányi kis ráclovak sorra elhagyogattak bennünket és két-három kilométernyi kocsikázás után a két sváb táltos már párolgott az izzadtságtól. Nálunk a fuvarosok majd mind rácok. Azok szeret-nek pipázgatva kalandozni az országutakon, a sváb azon-ban lenézi ezt a naplopó mesterséget. Csak az olyan ember fanyalodik rá, mint Ritter, aki évek óta száraz betegségben senyved. Esőköpönyegnek kifordított zsák volt a fejére borítva; az alatt pipázgatott, köhögött, Régen tudtam már, hogy a réten szégyennek tekintik a betegséget. Nem is annyira szerencsétlenségnek, mint inkább szégyennek. A beteg, a hülye, az iszákos : egy-formán tökéletlen ember. Komoly munkára képtelen. Ingyenélő. Tehát gazember. Ahány huberti szekérrel összetalálkozunk, mind-egyikről nevető piros arcok fordultak Ritter felé. — Hát te még mindig élsz, köhögős Ritter? — kiál-tották enyelegve Az én fuvarosom egyiknek sem válaszolt. Mit is válaszolhatott volna a tüdő-proletár a piros arcú izom-arisztokratáknak? Csak epésen mosolygott, mint a gaz-emberek szoktak. Behajtottunk a nagykorcsmába. A korcsmáros, persze, sváb ember, mert zsidó itt meg nem él. A korcs-máros rendesen első ember a faluban a bíró után. A gazdát az ivóban találtam. Nagy száll, cinóber arcú ember volt. Ezüst pitykés mellényt és hófehér inget viselt. Megjegyzem, hogy minden gazdag huberti ember kövér, mert háromannyit eszik, mint a szegény ember. Aki sovány, az mind napszámos. Ezt annyira tudják még a városi ügyvédek és boltosok is, hogy a kövér svábot mindig kiváló tisztelettel fogadják. A takarékpénz-tár pedig körülbelül a pocakja után itéli meg a gazda hitelképességét. Nem mondhatnám, hogy a korcsmáros valami szí-vesen fogadott volna. Itt nem kedvelik áz úri embert. Nem gyűlölik, de lenézik. — Sok úr járt már minálunk — mondta nekem egy-szer egy huberti ember, — de hozni egyik se hozott semmit, vinni meg mindegyik akart valamit. . . Az urak, akik erre járnak, többnyire ügynökök. Biz-tosító, gabonakereskedő, tőzsdei és ügyvédi ügynökök, mert nálunk ilyenek is vannak. Éhes kányaként kóvá-lyognak a pénzes ládák körül és a gazda alig győzi őket elhessegetni. Van a határban egy-két úr abból a fajtából is, amelyet másutt gentrynek szokás nevezni. Libériás kocsisuk van, de a huberti parasztbiró valamennyit kifizet-hetné a lajblija zsebéből, a leányát pedig hiába kérik tőle. A vármegyei tisztviselőknek sincs valami nagy becsü-letük a községben. A paraszt tudja, hogy a megyei úr mind szegény ember, az alispán meg éppen jött-ment, akinek ők adnak kenyeret, ők, a virilisták. Egy gyerek, aki báránybőrsüveggel a fején, meleg kendővel a nyakán, de mezítláb ácsorgott a hideg esőben, megmutatta nekem Hammer Mátyás házát. Hófehérre meszelt, nagy ház volt. Ha úri ember volna a gazdája, alkalmasint kastélynak nevezné. Mikor beléptem a nyitott kapun, már alkonyodni kezdett. Az udvar közepén egy ölestermetü, rőthaju férfi állott. Kötőféket tartott a kezében és a dühtől rekedt hangon szitkozódott. Valakit darabokra akart tépni . . . Az a valaki egy sánta béres legény volt ... A béresnek az volt a bűne, hogy a kötőféket künn felejtette az esőben. A konyhaajtóban egy nag}', széles csipőjü fiatal asszony állott. Az ő arcát is eltorzította a harag, ő is a sánta bérest szapulta volna, ha ugyan szóhoz tudott volna jutni a gazdától. A vörös ember most végigmért engem, aztán köszön-tés nélkül sarkon fordult és bement az istállóba. A béres nyomon követte és odabenn tovább folyt a patália. — Itthon van Hammer gazda?— kérdeztem az asz -szonytól. Az asszony az istálló felé intett, nem is kezével, csak az állával. — Úgy látom, az a fiatal gazda ; én az öreg Hammer Mátyást keresem, — magyaráztam neki. Az asszony vállat vont és szó nélkül bement a konyhába Egy vöröshaju kis fiút küldött ki, aki teli torokbol kezdett kiáltozni: — Nagyapó! Nagyapó ! Most már tudtam, hogy hányadán vagyok Hammer Mátyással és azt is tudtam, hogy hol találom az öreget. A nagy ház végébe alacsony kis viskót ragasztottak. Minden huberti parasztház mellett van ilyen viskó, ame-lyet ott németül Auszbehaltnak neveznek. Ott húzódik meg az öreg gazda, ha átadta már a gazdaságát a fiának. Az Auszbehalt lakója nem dolgozik semmit. Aki pedig Hubertin nem dolgozik, az nem is él. Az öreg gazda élete csak átmeneti állapot: várja az elkerülhetetlen véget. A bús várományost senki sem veszi már emberszámba, ő maga magát legkevésbbé. Beléptem a sötét és alacsony szobába: — Hammer bácsi, itthon van? A fal mellett megmozdult valami. — Ki az ? kérdezte egy öblös férfihang. Megneveztem magamat. A sötétségből valami cso-dálatos, jókedvű, rekedt vonyítás hallatszott, aminővel a vén komondor szokta köszönteni a gazdáját. — Maga az, tekintetes úr? Hát eljött? Hát emlék-szik még az öreg Hammerre ? Azzal az ajtóhoz cammogott és harsogó hangon kiáltott ki az udvarra: — Lencsi, adjatok gyertyát! A tekintetes úr fia van itt, csak adtok gyertyát ? Jó ideig tartott, míg behozták a világot. A fiatal asszony hozta. — Ali minden nem kell az ilyen öreg embereknek! - mondta; aztán katonás léptekkel távozott megint. Én Istenem, mi lett ebből a kemény Hammer Mátyásból! A haja most is vörös volt még, de a termete meghajolt és irtóztatóan lesoványodott, az arca beesett és csodálatosan megnyúlt. A hatalmas karjai, amelyek annyi zabos zsákot emeltek, félszegen függtek le a vál-láról, mint a sodrófa. Elmondtam neki, hogy miért jöttem. Mikor a kép-viselőválasztásról beszéltem, az öreg megcsóválta a fejét. — Hogy én szavazzak, tekintetes úr? Az nem lehet. Öreg ember vagyok én már Ha bemennék a városba, kinevetnének a fiatalok. Tudtam, hogy a dolog ezzel elvan intézve. Ismertem emberemet. A sváb semmitől sem fél any-nyira, mint attól, hogy nevetségessé tegye magát. — Hallja, Hammer, — mondtam, -— maguk bolond emberek ám. Másutt úgy van, hogy a fiatalok dolgoznak, az öregek pedig, akinek már benőtt a fejők lágya, tanács-ban ülnek és intézik a nép dolgát. — Tudom, — válaszolt nevetve az öreg. — A magyaroknál úgy van, de nálunk másképp van. — Hány éves maga? — kérdeztem. — Öreg ember vagyok már: ötven-két esztendős. — Mikor adta át a fiának a gazda-ságot ? — Öt évvel ezelőtt. Az anyukom azt akarta, hogy még tovább gazdálkodjam, de a falu bírája rávett, hogy írást adjak a Károlyomnak. Mert az Isten úgy rendelte, hogy az öreg ember készüljön a halá-lára. Öt évvel ezelőtt házasítottam meg a Károlyomat. Most megszólalt a töpörödött vén asz-szony is, aki eddig némán ült a sarokban. — Mikor a fiu házasodik, akkor legjobb volna, há az apa borjúvá változnék, az anya pedig lúddá, hogy megehessék a lakodalmon. Egyéb hasznukat már úgy se vehetik. Az öreg Hammer erőltetett kacagással fogadta ezt az elmésséget. — Te csak beszélj, asszony! — mondta. — Hát nem úgy van ? — szólt halk hangján az öreg asszony. A hangja úgy berregett, mint egy nagyon régi falióra. — Azelőtt te voltál a gazda. Most pedig ki sem mersz menni az udvarra, ha itthon van a fiad. A fagygyügyertya szomorú fényénél körülnéztem a szobában. Egy ágy, egy asztal, egy lóca és a túlhan-gosan ketyegő falióra volt minden bútora. Más semmi, semmi, semmi. — Mondja csak, Hammer, hány éves volt a maga apja, mikor írást adott magának ? — Negyven esztendős. — Aztán maga is haragban élt vele? — Én csak meglettem volna vele. — válaszolt az öreg, — de az anyukom sehogysem tudott vele megférni. — Nehéz ember volt az öreg ! — berregte az asszony. Elbúcsúztam az öregtől. — Isten áldja meg, Hammer! — Isten áldja meg, tekintetes úr. Nem fogom már látni, ezt a telet már nem élem túl. — Hogy is ne! Ilyen erős ember.. — Amióta nem dolgozhatom, végem van. A mult télen is rám adták már az utolsó kenetet. Már orvos-doktorért is küldtünk ... (Hubertin előbb hivatnak papot, csak aztán doktort. Az orvost csak azért hivatják a haldoklóhoz, hogy a szolgabíró meg ne bírságolja a családot.) A kapu előtt ott várakozott a kocsi; Ritter utánam jött a korcsmából. Visszanéztem és a fiatal Hammerné éppen akkor ment végig az udvaron, az eloltott faggyú-gyertyával a kezében. Elvette az öregektől, hogy hiába ne fogyasszák. A kapu előtt egész csapat kíváncsi gyermek lesett rám. Köztük volt a vöröshaju kis Hammer fiu is. Tizen-hat esztendő múlva már ő fog lármázni az udvaron, az apja pedig ott fog ülni a ház végébe ragasztott kriptában. Át fogja adni a fiának a négyszáz holdját, mely fölér az Alföldön ezer holddal, aztán hosszú téli estéken át ott fog ülni a hideg, sötét kamrában és várni fogja a halálát. Mikor elhaladtam a gyerekek mellett, egyszerre hangos kórusban elkiáltották magukat: — Dicsértessék a Jézus Krisztus! Magyarul kiáltották. Aztán nevetve szanaszét szalad-tak, mintha csínyt követtek volna el. Kiértünk az országútra; beszédbe ereszkedtem a fuvarosommal. — Hallja, Ritter, a német-huberti gyerekek tudnak magyarul? —: Persze, hogy tudnak. Hiszen magyar iskolába járnak. — Beszélnek is otthon? — Beszélnek hát. — A maga gyerekei is magyarul szoktak beszélni? — Megpróbálták, de megmondtam nekik, hogy letöröm a derekukat, ha még egy magyar szót hallok tőlük. — Aztán miért nem tűri maga a magyar szót? Ritter nagyot gondolt azután hegyeset pökött a pipája mellől és így válaszolt: — Azért nem, mert az „Alászolgája barátom" meg a „Dicsértessék" olyan uraskodás, amit megengedhetnek maguknak a gazdag hubertiek, de nem való az olyan szegény kutyának, mint én vagyok. Megszólják érte a szegény embert . . . Azzal a lovai közé vágott. — Nyé, te!